Sokszor nem csak "önmagában" az érzéseinkkel kapcsolatban vannak hasonló nehézségeink, hanem magával a cukorbetegség elfogadásával is...
"Tapasztalhatsz olyan érzéseket, mintha egy kutya harapdálná a bokádat . […] Vizualizáld érzelmeidet úgy, mint ezt a kutyát: egy rühes vakarcs, akit eszed ágában sincs örökbe fogadni, de valahogy mégis sikerül beköltöznie életedbe. Már mindent megpróbáltál, hogy megszabadulj ettől az irritáló kis szörnyetegtől. Miért ne tetted volna? Itt van nap nap után a munkahelyeden az íróasztal alatt a lábadat ráncigálva, bevásárlásnál rád ugrálva, vezetés közben elterelve a figyelmedet. Nincs túl jó szaga sem. Megkéred a munkatársadat, hogy szabadítson meg tőle. Udvariasan visszautasítja kérésedet, mert már neki is van jó néhány hasonló kutyája. Próbálkozol kizárni a házból vagy a garázsba bezárni. Még azt is megkísérled, hogy a parkban hagyd – de nem akármelyik parkban ám, hanem a város másik végén -, ám minden hiába, mert ott vár küszöbödön, amikor hazaérsz. Üldögél és rád vár.
Akadnak olyan reggelek, amikor felébredsz azzal a biztos tudattal, hogy ez az átkozott kutya ma nem zaklat többet, ám néhány óra elteltével ismét felbukkan a zuhanykabin előtt vakkantva vagy éppen az ebédszünetben tappancsával rád akaszkodva. Minden nappal növekvő frusztráltsággal, egyre inkább az válik meggyőződéseddé, hogy amíg meg nem szabadulsz ettől a kutyától, pokollá válik az életed. Azt gondolod, képtelen leszel még egy napot kibírni. Úgy vélekedsz, hogy ha ez a kutya nem hagy békén, megbolondulsz.
Soha nem merül fel benned az a lehetőség, hogy öledbe vedd a kutyát. Végeredményben azért van itt, hogy itt is maradjon. Részévé vált az életednek akár tetszik, akár nem. Lehet, hogy nem hívtad meg életedbe, de biztosra veheted, hogy nem tágít. El tudod fogadni? Be tudod fogadni ezt a kutyát?
Most képzeld el, hogy veszel egy mély levegőt, majd lassan kifújod, és hosszan, alaposan szemügyre veszed ezt a kutyát. Nem mondhatni, hogy ijesztő lenne – viszont annál irritálóbb. Annyira követelődzőnek tűnik állandó figyelmet várva. Valami azonban megváltozik benned. Feladod. Megrántod a vállad, lehajolsz, és a kutyust ölbe veszed. A lehető legfurcsább dolog történik. Megnyugszik. Abbahagyja a bokád csócsálását, abbahagyja a nadrágszárad rángatását, és a hátára veti magát. Lenyűgözve megsimogatod a hasát egy rövid percre, és készítesz neki egy kis tál ételt. Megeszi, keres magának egy hozzád közel eső helyet, fészkelődik egy kicsit, és álomra szenderül.
És ez így megy hónapokon át. A kutya mindig látótávolságban; soha nem hagy magadra. Naponta néhányszor meg kell etetned, és foglalkoznod vele. Ha nem teszed, visszatér minden a régi kerékvágásba. Újra kezdi a harapdálást, és rángatást, és az őrületbe kerget. De amíg figyelembe részesíted, amikor a figyelmedre van szüksége, akkor nem terhes a jelenléte. Mindig ott van, de nem őrjít meg – egyszerűen csak életed része.
Gondolj bele azokba a haszontalan küzdelmekbe, amiket napokon, heteken vagy talán hónapokon át folytattál! Hasonlóképpen vesztegeted idődet és energiádat arra, hogy megszabadulj az érzelmeidtől. Akárcsak a kutya, itt maradnak. Életed része.”
(Rebecca E. Williams – Julie S. Kraft: A tudatos jelenlét a függőségből kivezető úton, 9-10.o.)
Comments